Október 11-én szombaton elindultam a 112 km-es, cserkészek által szervezett teljesítménytúrán a Pilisben.
Az előző este bringaszereléssel telt: láncleszedés, -tisztítás, gumicsere 28-622-es Michelin Dynamicra, fékpofák cseréje. Ennek következtében kevesebb mint hat órát aludtam a túra előtti éjjel.
Otthonról negyed hétkor indultam Budakalászra, ahonnan rajtolt a túra. Óriási köd volt, a szemüvegemet le kellett vennem, mert tiszta víz lett. A láncom átnedvesedett, így a rárakott olaj kicsit kevésnek bizonyult, de a szentendrei benzinkútnál kisegítettek egy kis olajjal.
Hét óra után egy kicsivel indultam el a teljesítménytúrán. Senki más indulót nem láttam, azt hittem sokan már hétkor elindultak előttem. Az első ellenőrzőpont Csobánkán volt, ahol megtudtam, hogy senki sincs előttem.
Csobánka után újabb ködös szakasz jött. Pilisvörösváron megkaptam a második pecsétemet, aztán irány Pilisszántó. Pilisszántó végén gyönyörű volt, ahogy a ködből felnézve megláttam a napsütötte Pilist. Csak ezért a látványért megérte eljönni. Pilisszántó után jött a tavaly nagyon keménynek érzett emelkedő, de most könnyebben vettem az akadályt. Pilisszentkereszten kulacs töltés, majd Kakas-hegynél harmadik pecsét.
Feltekertem Két-bükkfáig, aztán gurulás le Pilisszentlélekre, onnan pedig fel a Pálos kolostor romjához. Itt Vida Balázsék voltak a pecsételők. Ide érve még egyáltalán nem voltam fáradt, jól esett a tekerés. Igyekeztem minden pecsételésnél egy-két müzliszeletet gyorsan magamba tenni, aztán tekerés tovább.
Legurultam a Hoffmann fogadóhoz, ahonnan jobbra térve földúton kellett volna átmennem a Dobogókői sípálya aljáig. Ám én megbeszéltem a szervezőkkel, hogy inkább legurulok Pilismarótig és onnan aszfalt úton újra felmászom, csak ne kelljen földúton mennem. Szóval bevállaltam eggyel több mászást.
A sípályához felérve már egy kicsit fáradtnak éreztem magam, de innentől Dömörkapun át Szentendréig lehetett gurulni. Ekkor már elég sok turista volt az úton, így sokat kellett fékezni és csengetni.
Szentendrétől aztán jött a legnehezebb emelkedő fel a Hegytetőhöz. Emlékeimben ez lankásabb szakaszként élt, de most valószínűleg már kezdtem fáradni. Hegytetőhöz felérve megkaptam az ötödik pecsétemet, és irány Pap-rét, majd a visegrádi Fellegvár.
A Fellegvárhoz feltekerés volt a kiírás szerinti utolsó emelkedő, de én mást terveztem a befejezésre. Fellegvárnál megkaptam utolsó pecsétemet és kihasználva, hogy büfé is van ott, ittam egy (alkoholmentes) sört.
Fellegvártól a kiírás szeint le kellett volna gurulnom a Dunához, aztán Szentendréig végig a dunai úton menve kellett volna bemenni Pomázra. A szervezőkkel viszont megbeszéltem, hogy én inkább visszamászok Pap-rétre, majd onnan gurulok le Szentendrére és megyek át Pomázra. Így nekem még egy emelkedő következett, de ez nagyon jól esett. Pap-rétről legurultam Szentendrére és ott a városon belül, az utolsó emelkedőnél elszakadt a láncom.
Így 105 km megtétele és 2211 m szint megmászása után fel kellett adnom a teljesítménytúrát. A családommal is sikerült kiszúrnom, mert ők meg vághatták autóba magukat, hogy hazaszállítsanak.
A láncszakadás bosszant, mert így jövő héten se tudok bringázni, ugyanis nincs időm elvinni a gépet szerelőhöz. Egyébként mindegyik ellenőrző pontnál engem köszöntöttek elsőként, ami elég jól esett.
Részletes adatok az edzesonline-on.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése